A trauma hatása az idegrendszerre

Peter A. Levine, a Somatic Experiencing® módszer kidolgozója szerint trauma akkor ér minket, amikor nem tudunk megfelelően reagálni egy olyan helyzetre, amelyet fenyegetőnek élünk meg. 

Bármilyen esemény vagy élethelyzet kiválthatja, amelyet (élet)veszélyesnek élünk meg, és megterheli az idegrendszerünket, mert ami történik, az hirtelen túl sok, vagy pedig a szükségeshez képest túl kevés túl hosszú időn keresztül, ezért nem tudjuk feldolgozni és integrálni azt magunkban. 

Fontos azonban kiemelni, hogy ami az egyik ember számára túlterhelődést okoz, az valaki más számára felvillanyozó esemény is lehet. Nincs két egyforma ember, ha traumáról van szó. Az emberek eltérő reakciói számos dologtól függnek - például a genetikai meghatározottságtól, vérmérséklettől, életkortól és élettapasztalattól, a család megküzdési mintázataitól és működésétől, az egyén korábbi traumáitól, vagy a környezeti feltételektől, így például az elérhető támogatás mértékétől is. Az idegrendszer számára döntő fontosságú, hogy a helyzetet (élet)veszélyesnek, fenyegetőnek észleli-e, és hogy az azzal való megküzdés során mennyi nehézséget kell átélni, és mindeközben milyen a megtartó háló minősége és a támogatás mértéke.  

Traumát ezért nem csak a háborús borzalmak, erőszakos cselekmények vagy katasztrofális balesetek okozhatnak. Traumát válthatnak ki többek között a:

• balesetek (pl. rolleres, kerékpáros vagy autós - és akár már egy kisebb koccanás is), 
• esések (akár kisebbek is, főleg, ha gyerekekről vagy idősekről van szó), 
• orvosi beavatkozások, műtétek (bármely életkorban, különösen, ha nem volt támogató a közeg és a bánásmód), 
• nehezített szülés-születés élmény, a csecsemő elválasztása édesanyjától (ami megterhelő a csecsemő és az anya számára is), 
• saját vagy szeretteink komoly betegsége (akár már a magas lázzal járóak is), 
• hosszabb ideig tartó mozgásképtelenség, 
• szeretteink elvesztése, halála, 
• természeti katasztrófák (pl. földrengés, tornádó, hurrikán, cunami, tűzvész),
• minket, családunkat vagy közösségünket ért támadások (pl. rablás, verés, szexuális bántalmazás, terrorcselekmények, háború), 
• erőszak vagy mások számára életveszélyes helyzetek szemtanújának lenni, 
• folyamatos negatív élmények, amelyek szünet nélkül hatnak az idegrendszerre (pl. nem megfelelő szülői viselkedés, elhanyagolás, iskolai zaklatás, kirekesztés, előítéletek, rasszizmus, szegénység, szülő(k) szenvedélybetegsége, bántalmazás, megalázás). 

Az idegrendszer számára az alábbi történések is átmeneti megterhelődést okozhatnak, így például : 

• minden, ami új és szokatlan (csoportok, új emberek, új helyek), 
• különféle változások, átmenetek, 
• munkahelyi vagy iskolai kihívások, 
• pénzügyi instabilitás, gazdasági stressz, munkanélküliség, 
• párkapcsolati gondok, szakítás, válás,
• szülővé válás, a szülőségből fakadó nehézségek, 
• egyéni, párkapcsolati és családi életciklus változásokhoz való alkalmazkodás időszaka.

Emiatt szinte biztos, hogy mindannyian éltünk már át traumát az életünk során.

A túlélésünk záloga, hogy ösztönösen (a másodperc tört része alatt) tudjunk reagálni minden fenyegetésre, ezért fontos, hogy az idegrendszerünk vészhelyzeti működésmódja megfelelő legyen. A megbízható működés egyik záloga, hogy azonnal reagálni tudjon az idegrendszerünk és a testünk, amikor ténylegesen valamilyen veszéllyel, nehézséggel, problémával kerülünk szembe, mégpedig az adott helyzetben leghatékonyabb módon: küzdéssel, meneküléssel vagy akár a lefagyással. 

Miután a fenyegetettségen túl vagyunk, az szolgálja az érdekünket, ha az idegrendszerünk a vészhelyzeti működésből visszatér abba a működésmódba (OK-zónába, reziliencia tartományba, tolerancia ablakba), amelyre a mindennapok során - a megfelelő pihenéshez, emésztéshez, az immunrendszer jó működéséhez, örömteli tevékenységek végzéséhez, tanuláshoz és munkavégzéshez - leginkább szükségünk van. 

Trauma esetén azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az idegrendszerünk vészhelyzeti működésmódban ragad, ezért hosszú időn (akár éveken) keresztül cikázik az érzelmi elárasztódás és a lefagyás állapotai között, vagy benne ragad valamelyik vészhelyzeti működési állapotban. 

Az elárasztódás (hyper arousal) jelei például a 

• szorongás, 
• pánik, 
• ingerlékenység, 
• dühkitörés, 
• emlék-betörések, 
• hiperaktivitás, 
• krónikus fájdalom, 
• magas-vérnyomás,
• emésztési problémák. 

Míg a lefagyás (hypo arousal) jelei lehetnek a 

• zsibbadtság, 
• szétkapcsolódás, disszociáció, 
• elszigetelődés, 
• krónikus fáradtság, kimerültség, 
• emésztési problémák, 
• alacsony vérnyomás, 
• szomorúság,
• szégyenérzet, 
• reménytelenség, apátia, depresszió.

Túlterhelődéssel járó esetekben az is előfordulhat, hogy a sikeres megküzdést követően az idegrendszer a jövőben gyakrabban reagál az egyszer már bevált módon (pl. lefagyással), még akkor is, ha egyébként az adott helyzetben hatékonyabb válasz lenne a küzdelemre (pl. asszertív határhúzással) vagy az elmenekülésre (pl. a helyzetből való kilépéssel).  

A trauma egyik legnyilvánvalóbb következménye, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, a testünkkel és a minket körülvevő környezettel, beleértve a körülöttünk lévő embereket is. Ennek hatására lassan beszűkülhet a világunk, mert kerülni kezdünk bizonyos, az idegrendszerünk számára aktivációt okozó helyzeteket, érzéseket, embereket, helyeket. Ezáltal pedig egyre kevesebb lehetőségünk és mozgásterünk lesz ahhoz, hogy a lehetőségeink, vágyaink és saját elképzeléseink szerint éljünk. 

A Somatic Experiencing® módszer - többek között a lelassítással és kis lépésekben haladással – segít megtalálni azokat a belső és külső erőforrásokat, amelyek a megterhelő esemény közben hiányoztak (mint például az idő, támogatás, védelem), így lehetővé válik a korrektív élmény átélése a testi érzeteken keresztül.