Mi a trauma?

Peter A. Levine, a Somatic Experiencing® módszer kidolgozója szerint trauma akkor ér minket, amikor nem tudunk megfelelően reagálni egy olyan helyzetre, amelyet fenyegetőnek élünk meg. 

Bármilyen esemény kiválthatja, amelyet (élet)veszélyesnek élünk meg, illetve amely az adott pillanatban megterheli az idegrendszerünket, mert ami történik, az túl sok, túl gyors, túl korai, ezért nem tudjuk feldolgozni, integrálni azt magunkban. Fontos azonban kiemelni, hogy ami az egyik ember számára túlterhelődést okoz, az valaki más számára felvillanyozó esemény is lehet. 

Nincs két egyforma ember, ha traumáról van szó. Az emberek eltérő reakciói számos dologtól függnek, mint például a genetikai meghatározottságtól, vérmérséklettől, életkortól és élettapasztalattól, a család megküzdési mintázataitól és működésétől, vagy az egyén korábbi traumáitól. Az idegrendszer számára döntő fontosságú, hogy a helyzetet (élet)veszélyesnek, fenyegetőnek észleli-e, és hogy az azzal való megküzdés során mennyi nehézséget élünk át. 

Traumát ezért nem csak a háborús borzalmak, erőszakos cselekmények vagy katasztrofális balesetek okozhatnak. Traumát válthatnak ki többek között az balesetek (rolleres, kerékpáros vagy autós - akár egy kisebb koccanás is), esések (akár kisebbek is, főleg, ha gyerekekről vagy idősekről van szó), orvosi beavatkozások, műtétek, nehezített szülés-születés élmény, betegségek (főleg, amelyek magas lázzal járnak), hosszabb ideig tartó mozgásképtelenség, szeretteink elvesztése, a természeti katasztrófák (pl. földrengés, tornádó, hurrikán, cunami, tűzvész) és a minket vagy a közösségünket ért támadások is. Emiatt szinte biztos, hogy mindannyian éltünk már át traumát az életünk során. 

A túlélésünk záloga, hogy ösztönösen (a másodperc tört része alatt) tudjunk reagálni minden fenyegetésre, azaz arra van szükségünk, hogy az idegrendszerünk vészhelyzeti működésmódja megfelelően működjön. A megbízható működés egyik záloga, hogy azonnal reagálni tudjon az idegrendszerünk és a testünk (például a küzdéssel, meneküléssel vagy lefagyással), amikor ténylegesen valamilyen veszéllyel, nehézséggel, problémával kerülünk szembe. Miután a fenyegetettségen túl vagyunk, az szolgálja az érdekünket, ha az idegrendszerünk a vészhelyzeti működésből visszatér abba a működésmódba, amelyre a mindennapok során - a megfelelő pihenéshez, örömteli tevékenységek végzéséhez, a tanuláshoz és munkavégzéshez - leginkább szükségünk van. 

Trauma esetén azonban azt tapasztalhatjuk, hogy az idegrendszerünk a vészhelyzeti működésmódban ragadt, vagy cikázni kezdett az érzelmi elárasztódás és a lefagyás állapotai között. Az elárasztódásra utalhat például a szorongás, pánik, ingerlékenység, dühkitörés, emlék-betörések, hiperaktivitás, krónikus fájdalom, magas-vérnyomás és az emésztési problémák. Míg a lefagyás jelei a mozdulatlanság, zsibbadtság, szétkapcsolódás, disszociáció, amelyek hosszabb távon az elszigetelődésben, krónikus fáradtságban, kimerültségben, emésztési problémákban, alacsony vérnyomásban, szomorúság- és szégyenérzetben, reménytelenségben, apátiában, és a depresszió tüneteiben érhetőek tetten.

A trauma egyik legnyilvánvalóbb következménye, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, a testünkkel és a minket körülvevő környezettel, beleértve a körülöttünk lévő embereket is. Ennek hatására lassan beszűkülhet a világunk, mert kerülni kezdünk bizonyos, az idegrendszerünk számára aktivációt okozó helyzeteket, érzéseket, embereket, helyeket. Ezáltal pedig egyre kevesebb lehetőségünk és mozgásterünk lesz ahhoz, hogy a vágyaink és saját elképzeléseink szerint éljünk.